Itt csak Állatokról szól minden.

Minek kell politikus?

---

kedvenc állatom a Farkas.írok róla párat:

A farkas (Canis lupus) a gerincesek törzsébe (Vertebrata) az emlősök osztályába (Mammalia), a ragadozók rendjébe (Carnivora) azon belül is a kutyafélék családjába (Canidae) tartozik. Jelenleg kb. 15 alfaját tartjuk számon, ebből ötöt Észak-Amerikában, a többit az Eurázsiai kontinensen. Több alfaja már kipusztult.

Megjelenése a német juhászkutyáéhoz hasonló, de a mellkasa nem olyan erőteljes, a nyaka vastagabb, a feje szélesebb, robosztusabb, a fülei elállóak. Szemei ferdén ülnek, a pupilla kerekded. Farka lelógó, hosszúszőrű. A testszőrzetben mindig találni a fedőszőr mellett gyapjúszőröket. A bunda színezete, a szőrszálak hossza, és sűrűsége függ a környezettől, kortól, ivartól, alfajtól. Mellső lábán öt, a hátsón 4 ujja van, lábnyoma valamivel keskenyebb és hosszabb, mint a kutyáké, átlagosan 7-8x12-13 cm. Koponya alapján is elkülöníthető a két faj.* Testhossza 100-160 cm, farka 30-50 cm hosszú, marmagassága 50-100 cm, testtömege 15-80 kg. Az egyedek mérete és színe nagyon változatos, az alfajok elkülönítésében fontos. Előfordul a fekete szín a déli populációkban, a sarkvidéki területeken fehérek, de a szürkésbarna árnyalatok a leggyakoribbak, és akadhatnak vegyes színezetű falkák is. Méretben a két végletet a 70 kg-ot is elérő sarki farkas (Canis lupus occidentalis –vagy más forrás szerint Canis lupus arctus) és a 15-20 kg tömegű arab farkas jelenti. Nálunk a középértéket mutató, barnás-szürkés példányok élnek.

Vemhességi ideje 61-63 nap. Mivel a Kárpát-medencében élő farkasoknál a párzási időszak(koslatás) decembertől márciusig tart, az utódok általában március-május táján jönnek a világra. A kölykök száma egy alomban általában 4-6. A nőstény 7-9 hétig szoptatja a kölyköket, amelyek aztán 1-3 éves korukban válnak ivaréretté.

A farkasok falkákba szerveződnek. Ezek általában 5-8 egyedből állnak, előfordulhatnak azonban ennél jóval nagyobb egyedszámúak is. A falkán belül szigorú hierarchikus rendszer uralkodik. Az egyedeknek a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, hogy a zsákmányból mennyit fogyaszthatnak el, és csak a rangsor élén álló egyedek párosodnak. Ragadozó állatok, étlapjukon a kisemlősöktől kezdve sokféle zsákmányállat szerepel. Falkában nagyobb patások elejtésére is vállalkoznak, amire magányosan nem lennének képesek.

Elterjedési területe egykor igen hatalmas, összefüggő terület volt a Nagy-Brittanniától kezdve végig az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában Alaszkától egészen Mexikóig. Mára egymástól elkülönült apró, szigetszerű foltokká zsugorodott az állomány, a legtöbb országból teljesen eltűnt, s ahol maradt, ott megritkult.** Magyarországon hivatalosan kihalt fajnak tekintették, de most az Északi-középhegységben él egy kisebb populáció, ami a határainktól északra elhelyezkedő populáció peremének tekinthető. Állományát Európában dél felé az aranysakál váltja fel

Az Aggteleki Karszton a 60-as, a Zempléni-hegységben a 70-es években jelent meg, a 80-as évek második felében érte el az állomány területi és számbeli csúcsát, majd a 90-es évek első felében jelentősen visszaesett az észlelések száma mindkét területen. Az évtized második felében újra növekedést mutatott. Ezenkívül Bács-Kiskun megyében fordult elő az 50-es 60-as években, valamint 1988-92 és 1995-ben. 1991 nyarán Kunfehértó mellett találtak egy kotorékot, két kölyökkel.***

A hazánkban élő példányok az északabbra elhelyezkedő nagyobb populációból települhettek át. A farkas-észlelések jelentős része az állatok kilövésével járt együtt. Hazánkban a faj 1993 óta védelem alatt áll, így frissebb legális kilövési adatok nincsenek. Állományuk jelenleg szépen gyarapodik, de mégsem olyan gyorsan, mint ahogy –szerintem- a ritkításuk megszűnése után elvárná az ember. Ennek oka lehet az illegális irtásuk, hisz a felbukkanó egyedek mindig nagy port kavarnak fel, és részben a trófea kedvéért, részben a miatt az alaptalan félelem miatt, hogy súlyos károkat okozna a vadállományban, előbb-utóbb puskavégre kerülnek.

Véleményem szerint a farkasnak helye van Magyarország élővilágában, fontos szerepe van a nagyvadak szelektálásában. S mint csúcsragadozó, nem élvezetből öl, csak szükségből, és csak annyit, amennyire feltétlen szüksége van. Nem találtam olyan hiteles adatot, ami szerint a vadon élő farkasok emberre támadtak volna. Az egyik forrásom*** megemlít egy esetet, amikor egy fogságból elszabadult példány több embert megsebesített. A körülmények zavarosak voltak, annyi bizonyos, hogy a farkas az egyik Kunfehértó melletti kotorékból kiásott kölyök volt, kedvezőtlen körülmények között tartották az egyik állatkertben, ami végül az állat szökéséhez vezetett. Felnőtt embert nem támadott meg, áldozatai kizárólag gyerekek, és az őket védő nagyszülők voltak. Szerencsére rajtuk is csak felületes sebeket ejtett. (A forrás emellett azonban veszélyesnek ítéli a kutya-farkas hibrid egyedeket, és lehetségesnek tartja, hogy ez a példány is ilyen származású volt)

A farkas társadalmi megítélése napjainkban is negatív maradt. Ez köszönhető a középkorban kialakult tévhiteknek (a farkas képében jelenik meg a gonosz), melyek kialakulásának feltételezhető oka –célja- a totemista vallások maradványainak felszámolása lehetett, -hisz a természeti népek testvérüknek tekintették, és sok törzs a farkastól származtatta magát. Az ókorban is tisztelet övezte; erre jó példa Romulus és Rémus legendája. A mesékben szintén a negatív figuraként (pl. Piroska és a farkas) szerepel valamint az újabb korszakok szórakoztató műfajaiban a farkasember, vérfarkas alakjában jelenik meg.

Ezek mellett zavaróan sok ellentmondásos tudományos adat jelenik meg velük kapcsolatban, ennek -feltételezésem szerint- az alfajok méret és színváltozatossága, valamint az alkalmazkodóképességük lehetnek az okai (pl. más lehet a viselkedésük egy nagy falka tagjaiként, mint magányosan vagy párban)

A források alapján jómagam nem tudom eldönteni, hogy hazánkban stabil populáció él, vagy csak folyton vándorlásban lévő egyedek nyomait észlelték az arra alkalmas területeken. Egyértelmű, hogy tudományos kutatásuk jelen körülmények között költséges, és valószínűleg eredménytelen is lenne. Mivel azonban sok kérdés megválaszolatlan maradt ezekkel az állatokkal kapcsolatban, és az újabb és újabb emberi tevékenységek károsan hathatnak az állományukra, és más védett fajok állományára, indokoltnak tartom a megfigyelésüket a megfelelő tudással és helyismerettel rendelkező szakemberek részéről. Kár lenne hagyni, hogy mondjuk egy építkezés miatt újra –és lehet, hogy ezúttal véglegesen- eltűnjenek. Mert visszatértük egy egyensúlyozó erő visszatértét is jelenti hazánk erdeibe.

És az unikornisrólazt írom:Ez a szócikk az egyszarvúról, a ló alakú mesés állatról szól.

Egyszarvút ábrázoló kódexminiatúra

Gótikus falikárpit (Hölgy az egyszarvúval)

Raffaelo festménye (Hölgy unikornissal)

Egyszarvú (lat. Unicornis, gör. monocerosz), ló alakú mesés állat, vörös lófeje, fehér lóteste, őzlába és oroszlánfarka van, homloka közepén egyenes hegyes szarvval, mely hatalmas fegyveréül szolgál.

Hazájának Indiát vagy Afrikát tartják. Már az ókori íróknál is feltűnt, például Arisztotelész, Pliniusés Aelianus műveiben. Egyes utazók, például Katte, Rüppell, Fresnel Müller, akik a Fokföldről és mások, akik Numibia irányából haladtak előre Afrika belsejében, egyszarvút ábrázolósziklarajzokat találtak.

Ókori eredetű hiedelmek szerint szarvának pora minden méreg hatását közömbösíti; az állatot csak úgy lehet elfogni, ha egy szűz leányt ültetnek le útjába, az előtt letérdel, és ölébe hajtja a fejét.

Különösen a középkorból maradt fenn sok ábrázolása; kedvelt volt címerállatként is. A szűziességnek vagy Szent Jusztiniának volt a jelképe. Még a 18. században is gyakran megjelent az egyszarvú alakja a patikák ajtaján.      Írok a kutyákról is:  A kutyafélék (Canidae) a ragadozók rendjének egy családja. 15 ma élő nem és 37 ma élőfaj tartozik a családba.

A kutyafélék hímjét és nőstényét gyakran a kan és szuka szavakkal jelölik.

A legkorábban megjelent ragadozók közé tartoznak, és életmódjuk, valamint számos anatómiai tulajdonságuk a 40 millió évvel ezelőtt élt őseikére emlékeztet.

Tartalomjegyzék  [elrejtés] 1 Elterjedésük 2 Megjelenésük 3 Életmódjuk 4 Evolúciójuk 5 Rendszerezés 6 Külső hivatkozások 7 Források

 

Elterjedésük [szerkesztés]

Szinte az egész lakott földön elterjedtek; Ausztráliába és számos szigetre az ember telepítette be őket. A legtöbb biomban gyakoriak.

Megjelenésük [szerkesztés]

Sovány, a kis- és középméret között igen változó testnagyságú, ujjon járó ragadozók. Törzsük nyúlánk, hasi része felhúzódott. Egy faj kivételével nyolc vagy tíz csecsbimbójuk van. Végtagjaik kis mancsokban végződnek. Farkuk a legtöbbször laposan szőrözött. Az elülső végtagokon a legtöbbször, a hátsókon mindig négy ujj nő; az ujjak erős, tompa, vissza nem húzható karmokban végződnek.

Fejük megnyúlt, elhegyesedő; orrkúpjuk tompa, kopasz, nedves. Füleik többnyire háromszögletesek, elhegyesedők, nem túl nagyok. Fogképletük 3 1 4 2 3 1 4 3 a fogak száma ennél csak kivételesen lehet több (lapátfülű róka) vagy kevesebb (dól, erdei kutya). Aházi kutyák egyes változatai a fogak száma szerint is különböznek egymástól. Az utózápfogak koronája széles, a növényi eleség őrlésére is alkalmas; a húsevő jelleget az előzápfogak és különösen a jól fejlett tépőfogak élesen metsző széle mutatja. A részben növényi táplálékra utal a viszonylag hosszú (a testhossz 2–7-szerese) bélcsatorna is. A gyomor egyszerű és kerekded. Vakbelük van.

A csontos váz egyetlen sajátossága a megnyúlt koponya.

Életmódjuk [szerkesztés]

Bár rendszertanilag ragadozók, nagy többségük növényekkel egészíti ki étrendjét. A vörös róka szinte csak növényeken és gombákon él, amit időnként rovarokkal, rágcsálókkal vagy kisebb madarakkal egészít ki. Valódi ragadozó leginkább az afrikai vadkutya, a farkas és az ázsiai vadkutya: ezek a fajok ritkán esznek húson kívül mást. Éppen ezért falkában vadásznak, míg a mindenevő kutyafélék néhány faj kivételével magányosan élnek.

Mozgékonyságuk alig marad el a macskákétól. Mivel tompa karmaik a kapaszkodásra kevéssé alkalmasak, nemigen tudnak mászni; jellemzően talajlakók. Többségük gyorsan és kitartóan fut. Hallásuk egy kevéssel, látásuk többnyire jelentősen elmarad a macskákétól, szaglásuk viszont rendkívül jó. Egyes, különleges célokra (pl. rókavadászatra tenyésztett kutyafajtáknál az érzékszervek fejlettsége ettől akár radikálisan is eltérhet: lehet a látásuk egészen kiváló és a szaglásuk egészen rossz is.

Számos fajuk letelepült; közülük több a földbe vájja vackát. Az egyértelműen ragadozó fajok időszakosan (többnyire zsákmányállataik életmódjához igazodva) vándorolnak. Ennek megfelelően territoriális magatartásuk jellege fajonként erősen különböző, de maga a területbirtoklás minden fajra jellemző.

Értelmi és empatikus képességeik megközelítik a főemlősökéit; az emberrel közösen, vele együtt kifejlődött kutya szellemi teljesítménye azokéval egyenrangú.

Evolúciójuk [szerkesztés]

Első képviselőjüknek a késő oligocénban (mintegy 24 millió éve) élt Cynodictust tekintik. ACynodesmus (mintegy 20 millió éve), majd a valamennyi kutyaféle közös ősének számítóTomarctus (17-18 millió éve) már a miocén időszakban élt.

A két alcsalád fejlődése mintegy 13 millió éve vált külön.

Rendszerezés [szerkesztés]

A család az alábbi alcsaládokat, nemzetségeket, nemeket és fajokat foglalja magában:

• Valódi kutyaformák alcsaládja (Caninae)
  • Kutyák nemzetsége (Canini)
    • Canis – Linnaeus, 1758 – 7 faj
    • kisfülű kutya (Atelocynus) – Cabrera, 1940 – 1 faj
    • ázsiai vadkutya (Cuon) – Hodgson, 1838 – 1 faj
    • nyestkutya (Nyctereutes) – Temminck, 1839 – 1 faj
    • afrikai vadkutya (Lycaon) – Brookes, 1827 – 1 faj
    • rákászróka (Cerdocyon) – Smith, 1839 – 1 faj
    • †falklandi pamparóka (Dusicyon) – Smith, 1839 – 1 kihalt faj
    • Lycalopex Burmeister, 1854 - 6 faj
    • Pseudalopex – Burmeister, 1856 – 5 faj
    • sörényes farkas (Chrysocyon) – Smith, 1839 – 1 faj
    • őserdei kutya (Speothos) – Lund, 1839 – 1 faj
  • Rókák nemzetsége (Vulpini)
    • sarki róka (Alopex) – Linnaeus, 1758 – 1 faj
    • róka (Vulpes) – Frisch, 1775 – 11 faj
    • szürke róka (Urocyon) – Baird, 1857 – 2 faj
    • lapátfülű róka (Otocyon) – Müller, 1836 – 1 faj
• †Hesperocyoninae alcsalád – kihalt
• †Borophaginae alcsalád – kihalt                                                     A macskák:

• Az emlősök osztályába, azon belül a ragadozók rendjébe tartozó család. Ausztrália (ide később az ember telepítette be őket) és Antarktika kivételével minden kontinensen és a legtöbb szigeten jelen vannak. Csodás alkalmazkodóképességük és vadásztechnikáik lehetővé tették azt, hogy minden élőhelyen kiválóan boldoguljanak, a trópusi esőerdőktől egészen a kopár sivatagokig. Megjelenésük is sokféle lehet: vannak kistermetű, fáramászó, karcsú vadászok, ugyanakkor hatalmas, erőteljes fajaik is léteznek.                                                A házimacskát körülbelül 10 000 éve háziasította az ember.

  Tartalomjegyzék  [elrejtés] 1 Leírás 1.1 Testfelépítés 1.2 Lábak 1.3 Érzékelés 1.4 Fogazat 1.5 Bunda és mintázat 2 Evolúció 3 Rendszerezés 3.1 Jelenkori fajok rendszerezése 3.2 Nemek 4 Külső hivatkozások 5 Források 6 Jegyzetek

  Leírás [szerkesztés]

  Testfelépítés [szerkesztés]

  A macskafélék testfelépítése nagyon hasonló, csontvázuk paraméterei szinte teljesen megegyeznek (ez a fosszíliák alapján történő rendszerezéskor okoz gondot). Méretük azonban jelentősen eltérhet, minden fajuk a környezetéhez és a táplálék méretéhez és erejéhez alkalmazkodott, így a vadmacska, kistestű, karcsú vadász, könnyen elkapja a kisebb madarakat, ezzel szemben az oroszlán nagy és erőteljes, képes a gnúkat és azebrákat is elejteni.

  Lábak [szerkesztés]

  A macskafélék a kutyafélékhez hasonlóan a lábujjaikon járnak (az emberrel vagy amedvefélék ellentétben, amelyek inkább a talpukat használják), csontjaik a láb alsó részét feljebb emelik. A macskák járása nagyon kifinomult, hátsó lábukat pontosan a mellső lábuk nyomába helyezik el, csökkentve ezzel a zajt és a látható nyomok számát. Ez előnyt jelent a durva talajon való haladásnál is, mert csak elülső lábaik számára kell megfelelő helyet találniuk.

  A kutyáktól és más emlősöktől eltérően a macskák előbb az egyik oldalukon lépnek mindkét lábukkal, majd ezt követően lépnek a többivel (ahogyan a tevék és a zsiráfok, habár ezen állatok között nincs olyan kapcsolat, ami magyarázattal szolgálna erre a hasonlóságra).

  A gepárd kivételével valamennyi macskaféle behúzható karmokkal rendelkezik, melyek nyugalmi helyzetben a lábujjak közti tokokban helyezkednek el. Ez megóvja a karmokat a kopástól és csendes járást biztosít a zsákmány megközelítése során.

  Érzékelés [szerkesztés]

  A macskafélék érzékszervei közül a legszembetűnőbb a szemük, mely kitűnő látást biztosít nekik. Hatalmas pupillájuk rendkívül érzékeny, könnyedén összehúzódik a fényben, vagy tágra nyílik a sötétben. Kitűnő éjszakai látásukban a tapetum lucidum nevű fényvisszaverő anyag is jelentősen közrejátszik, mely több fényt ver vissza a retinára. Erős éjszakai fényben ettől „világít” a macskák szeme.[1][2]

  Másik fontos érzékszervük a nagy és érzékeny fül, mellyel a legkisebb neszt is meghallják, főleg a rágcsálókra vadászó kistestű macskák, például a vadmacska.

  Szaglásuk is jó, de messze elmarad a kutyafélékétől. A kutyafélékhez viszonyítva orruk rövid, orrüregük kicsi. Ezt ellensúlyozza a szájpadlásukon található Jacobson-féle szerv (vagy vomeronazális szerv), mellyel tulajdonképpen képesek a „levegőt megízlelni”. Mikor az állat ráncolni kezdi a pofáját, az állát kissé leereszti, a nyelvét pedig kilógatja, akkor beereszti a levegőt a vomeronazális szervébe. Ez az állapot, melyet „tátogásnak” vagy „vigyorgásnak” is neveznek, megegyezik a más állatoknál, például a kutyáknál, lovaknál is megfigyeltflehmen-reakcióval.

  Egy 2005-ben elvégzett vizsgálat kimutatta, hogy a macskafélék nem rendelkeznek a T1R2 nevű fehérjével (az egyikkel azok közül, amelyek az édesség ízleléséhez szükségesek); a kapcsolódó (Tas1r2) gén törlődése folytán az olvasási keret eltolódik, amely transzkripcióteredményez, leállítva az mRNS illetve a fehérje termelődését.[3] A T1R3 nevű fehérje (melynek szintén az édesség ízlelésénél van szerepe) ezeknél az állatoknál is megtalálható és a kapcsolódó ízlelőbimbó is létezik, de inaktív. Mivel ez az egyedi

Oldal: Állat, Állat, és Farkas!
A Természetismeret - © 2008 - 2025 - rozicica.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat